Ön!


A világ nagy, vagy, ha úgy tetszik, egyetlen igaz kérdése foglalkoztatott mindaddig, amíg választ nem kaptam: „Ki vagyok, mi vagyok, mi az élet?” A választ akarva-akaratlan kerestem és ugyanúgy leltem meg.


Ma már mind szavak, mind képek, mind a matematika nyelvén meg tudom mutatni a meglelt választ, át tudom adni a megnyert tudást. Vigyázat! Választ csak olyan ember kaphat, aki elengedi kapaszkodóit. Ma már senkinek sem kell megőrülnie a válaszért, de el kell fogadnia annak az embernek a segítségét, aki önmagáért, az életért megtette.

Tudós nem kaphat önerejéből választ az örök kérdésre, mert kapaszkodik a tudományba: igazolnia kell a hipotézist. Rendjén való, de amíg kapaszkodik, nem juthat túl korlátain. Azonban, ha elfogadja, hogy a tudomány racionalitásán túl, a hit ágán talán eljuthat az ember a megvilágosodásig, ha nem is megértve, hanem megérezve önmaga mélyén az igazságot, akkor már a választ kereső ember akarva-akaratlan túljutott az anyagi világ gátján. Csakhogy látja, akár önmagára, vagy bármely felekezethez tartozó hívő emberre tekintve, hogy az anyagi világ gátján túljutott, de a hitébe kapaszkodó ember ugyanúgy, mint a racionálisan gondolkodó ember, nem kaphat választ az örök kérdésre, mert ő is kapaszkodik. Hitébe. Sőt, az ember, önmagát vizsgálva, azt is látja, hogy a művésszé érett, alkotó ember sem kaphat választ az örök kérdésre, mert ő is kapaszkodik. Művészetébe. Az elhivatott ember azonban egyre inkább érti-érzi-éli az önmaga mélyéről feltörő erőt, és így életútja során eljuthat addig a pontig, ahonnan nincs visszaút: ha nem elégszik meg a művi alkotással, meg kell méretnie magát, azaz a mű vészen túljutva, a valódi vész élményéért (vész: kezdet és vég egyszerre) oda kell adnia látszatvalóságát. Számtalan alkotó őrült meg útja során, de tettük nem volt hiábavaló. Az embernek, mint fajnak újra és újra meg kellett őrülnie azért, hogy egyszer egy közülük érdemes lehessen a feladatra: megismerve az Ismeretlent, megkaphassa álmát.

Kész vagyok tudományos bizonyítási eljárás alá vetni, hit nézőpontjából igazolni, álmokat megjelenítő művészek elé tárni a választ.


Talán felvetődik Önben a kérdés, hogy miért szólítottam meg? Miért várom, hogy rám figyeljen, akár olyan embereket gyűjtve maga köré, akik szellemi-lelki érettségüknél fogva készek a válasz megismerésére. Kétely van bennem: helyesen cselekszem, ha a világ elé tárom a titkot? Miért kaptam meg a választ? Tudom, azért, hogy éljek vele, de, mikor élek a lehetőséggel: ha felfedem a titkot, vagy, ha továbbra is rejtem? Miért kaptam választ? Visszaélek hatalmammal, vagy élek hatalmammal, ha így, vagy úgy cselekszem? Nem tudom. Úgy érzem, azért nagy a csönd bennem, mert aki megkapta a választ az örök kérdésre, azaz hatalmat kapott önmaga felett, annak az embernek már nem itt lenne a helye.

Kedves Megszólítottak!


Nem tudom, milyen érzülettel gondoltok rám, arra az emberre, aki megélte az „őrületet”. Remélem, önmagatok mélyén, írásomat olvasva ráláttok, hogy az őrület mélyén igazság van. Akarjátok-e tudni? Akarja-e tudni az ember az igazat? Akar-e isteni tudattal bírni? Akar vagy sem, az ember isteni tudattal bírni, egy esetben tehetetlen. Tehetetlen az isteni akarattal szemben. Mert bizony, mondom, hiszen megéltem: minden korszakváltáskor egy embernek a tudatát kell adnia ahhoz, hogy az Isten az emberben önmagára látva túljuthasson önmagán, megújítva az életet, örökkévalóvá téve az álmot.

Hiábavaló próbálkozás volna írott szóval átadni a tudást, de, élőszóban átadható minden. Várok, most mást nem tehetek, hátha kérdeztek, megnyitva előttem és magatok előtt is az utat. A tudomány, a hit és a művészet együttes nyelvrendszerét megalkotva élővé tehetjük a tudást. Rajtunk áll, embereken, hogy fordítunk-e a sorsunkon, vagy továbbra is, ragaszkodva eddig elért kiváltságainkhoz dagasztjuk lábunk alatt a sarat.

Mennünk kell utunkon. Mennem kell, de most még nem tehetek mást: várok. Nem hozakodhatok elő, önjelöltként tudásommal, mert még támadásnak éreznék sokan a tettemet. Szelíd kérés és szelíd meghallgatás következménye hozhat csak szelíd változást. Matematikai képletek, geometriai ábrák, szavak, képek együttese nyithatja meg a hatalmához nem ragaszkodó ember előtt a végtelent. Érzékelhetően csak rajzokat, számokat, betűket eggyé fűzve beszélhetek, de nem győzködhetem hallgatóságomat.

Maradnom kellett, hogy megmutassam az utat, de aztán én is mehetek, hiszen én nyitottam, magam előtt is, utat az álmommal. Mindent átadok, szelíden.


Ferenc

Mindenkoron csak egy ember kaphat, és adhat választ az örök kérdésre: akin fordul a világ, akin múlik az élet. Most rajtam áll, rajtam fordul a világ, rajtam múlik az élet.

Rajtam ne múljon!


A többórás előadás magja – a hallható hang írott szövege:


A világ valaha részek nélküli egy volt, oszthatatlan, úgy is szoktuk mondani, hogy egy pontból ered a világ. (Felrajzolom a táblára.) Természetesen ez a megállapítás nem fedi a valót, mert ez a pont mind mélységében, mind kiterjedésében végtelen, mégis ahhoz, hogy elindulhassunk, és haladhassunk önmagunk megértésében, ki kell tűznünk a világegyetemben egy pontot, de, mivel önmagunkat szeretnénk megérteni, ezért tudjuk!, hogy ez a pont mi magunk vagyunk, vagyis a pont, a végtelen pont az eredőnk.


Na már most megvan a pont – van honnan elindulnunk, és meg vagyok én: felrajzolom a ponttól kellő távolságban, átlós, arasznyi vonalakként magamat, vagyis helyemet, hosszúsági és szélességi fok szerinti helyzetemet a világban, vagy ha úgy tetszik: kijelölöm a koordinátarendszerben az ismeretlent.


Vagyis, mit tettem? Felrajzoltam ugyanazt a pontot, amit eredőként, csak épp kiterjedt rész állapotában, aminek következtében egyszerre látom magamat, akit-amit meg akarok érteni, és eredő állapotomat, és a kettő: egy. Egy pont. Most felrajzolom a kettőt egymásban. Először a pontot mint Eredőt, majd az Eredőre tekintve, nézőpontomból, vagyis néző pontomból! magamat, ismeretlen magamat (X) úgy, hogy a kettő pont! egy legyen, vagyis a kettő pont egy! legyen.


Bocsánat, egy kis kitérő: ma már értem a szavakat, majd beszélek a szavak értelméről is, de most haladjunk tovább.


Vissza a táblához, azaz a rajzhoz. Ahol, mit látok? Látom magamat, azaz saját nézőpontomból ismeretlen magamat, és ismeretlen magam közepén, vagyis mélyén a pontot, és máris tudom: nincs más dolgom, mint visszaeredeztetni magamat ebbe az egy pontba, hiszen ott van a válasz az örök kérdésre „Ki vagyok, mi vagyok, mi az élet?”


De legyünk szolidárisak, és rajzoljunk fel az Eredő köré több ismeretlent, azért, hogy bárki, aki akar, azonosulni tudjon az egyikkel, hiszen mindnyájan egy kicsit mások vagyunk, de ott az Ismeretlen mélyén, már mindnyájan tudjuk... mind egyek vagyunk. Vagyis, máris látjuk, rész konklúzióként megállapíthatjuk: önmagunk megértésének útján mindegyikünknek ugyanoda kell eljutnunk. Oda, ahol a kiterjedt, végtelen pontban mind egyezünk: a pont, azaz önmagunk mélyére. De már azt is látjuk, hogy elég, ha közülünk egy ember eljut önmaga mélyére, úgy, hogy a felszínre hozza azt, amit lel. Mert általa mind megkapjuk, mind megkaphatjuk a választ az örök kérdésre, csak kérdeznünk kell, immár tőle.